Hosszú a reggel, hosszú az éj,
Megvan rá az okod, hogy félj
Kísért valami? Oh, ne tagadd,
Végy egy kis bátorságot, hogy megragadd!

Az idegeim összerándulnak,
Az idegenek felém fordulnak,
Hogy ver a szívem?!
Csak vakít a fényem....

Titkaid, meddig nem ásod még elő?
Nem tudom számodra, ez mért oly megnyerő?
Ha te így, hát jó, felhagyom a vágyam
Ez egy kis semmiség, ami nyomot hagy a világban.

Mintha beállt volna a jelen,
Kapar a torkom, szétdurran a fejem,
Mintha itt lennél, de hátra nézek
Elvakít, fehét és üres fényed.

Megszégyenít, kiborít engem,
Idegileg, ez a szerelem,
Mond most mit érek?!
Menj már el kérlek...

Ennyi és nem több, akkor én megyek,
Elveid feladni.. nem mered
Ne mentegetőzz, nem ér már semmit a szó
Ez már kezdetektől sem volt jó...

Emberi megvetések, vigyázz eltalálhatnak!
Sajnos téged se szültek meg láthatatlannak...
Inkább csukd be a szemed, és búj vissza,
Mielőtt a világ a véred ki-issza!!
Ki vagy te valójában, Kit érdekel?!
Írj csak róla egy könyvet és égesd el!

Rájöttél már, hogy én rosszat akarok?
Préda, ebéd vagy a kedvesed vagyok?
Mindent elhallgatsz, vagy tényleg ez kell?
Sokszor elrémít, ez a rideg fegyver...

Ha már minden porcikám vacog a vágytól,
Hogy kirángassalak, egy képzelt világból
Talán majd átadod magad a hévnek...
"Ez egy vers, az oroszlán szívének."
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.