A nappalt még csak jól bírom, 
emléked este fáj nagyon. 
Arcod ott dereng a falakon, 
a hangod szól egy szalagon. 
Nem lehet nem gondolni rád. 
Mindegy, vállalom vagy tagadom, 
de szent igaz, hogy akarom: 
nem tudok nem gondolni rád, 
nélküled üres lett a ház, néptelen

Vele takarózva aludtam el, s rémülten ültem fel reggel, tudván, hogy elment, hiszen fáztam.

Ahogyan alvás közben szükségünk van az álmokra, ugyanúgy miközben ébredezünk, szükségünk van rá, hogy megérintsünk valakit és beszéljünk hozzá, hogy megérintsen valaki, és beszéljen hozzánk.

Másfél hete gondolatom másra nem képes,
Gyűlölöm, hogy a fájásod még ilyenkor is édes.
Álomvilág, amit egykoron megkaptam,
De most hiányodból éhezőként egy mély verem, egy katlan.

A "hol voltál" több, mint egy egyszerű kérdés. Aki ezt kérdezi, egyben azt is mondja: "hiányoztál", "veled szerettem volna lenni".

A kezedet már nem adod,
a szádat nem adod
és a ruhámon nem hagyod
az édes illatod.

Álomban is, jaj, mindig oly
hideg vagy, csupa fagy.
Már elhagytál álmomban is.
Te már sehol se vagy.

Mindig Te leszel a válasz, ha azt kérdezik, mire gondolok!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.