Ma sokat gondolkodtam anyukám macskáján, nincs pénz megműteni, de folyton szül, anya nem tarja meg őket, nem lehet velük mi tenni, folyton fenyeget h ha nem találok gazdát megöleti pket stb.. nem bírom, nem akarom részletezni, már kisírtam a szemem miatta ma is.. a lényeg, hogy átgondoltam.. lehet nem akarok majd állatot tartani ha nagy leszek.. kicsit kínzás.. rosszul érezném magam , hogy nem adhatok meg mindent a kutyámnak cicámnak halamnak amit csak akarok.. belenne zárva.. dehát mi vagyok én ahhoz h eldöntsem hogy azért mert nagyobb és okosabb vagyok bezárom egy akváriumba a halat, a házba a kutyát... nemhiszem el h nem akarnak szabadok lenni.. váhh...



*************

Nem szomorú ez? Amikor az egyik ember elhajítja a dolgát, mert koszos, rossz, haszálhatatlan, és a másik ember felveszi, és azután kényszerből ő használja. Nem azért, mert érdekesnek találtja a lomot, nem azért, mert szeret gyűjtögetni, hanem azért, mert szüksége van rá. Ennél alantasabb dolgot alig lehet elképzelni. A csórónak mintha egy istenség lenne az a valaki, aki megunt, rongyos holmiját kidobja, hogy majd egy szerencsétlenebb valaki vegye használatba. Undorító. ADNI szép dolog, használt dolgot is, majdnem egy szintre hozza a két embert, de így, személytelenül igazán megalázó. Egy fajhoz tartozunk, az Istenért! Nem hiszem, hogy más fajoknál ekkora különbség lenne az egyedek között. Még a hangyáknál is mindnek megvan a szerepe, és gondoskodnak egymásról. De mi mit csinálunk? Mióta a Földön vagyunk, egyre csak távolodunk egymástól, mind társadalmilag, mind lelkileg. Hol tartunk, könyörgöm? Mikor lett az ember akkora barom állat, hogy hagyja a társait éhen halni? Mire való ez a nagy intellektualitás,  szeretni tudás, ha mindenki a saját érdekeit nézi?? Vajon miért lett ekkora hatalmunk az állatok, növények, és egymás fölött, mire jó ez?? Az emberek.. félnek követni az álmaikat, félnek kedvesnek lenni mert cserébe megtámadják őket, félnek önmaguk lenni, mert álarcból akárhány hullhat, de magukból csak egy van; kollektív szarakodás, végeláthatatlan harc az értékért, megbecsülésért, mert akárhányan akarnak szeretetet adni, lesznek, akik önzők maradnak, és legtöbben fel sem ébrednek, csak élik a szaros kis életüket, minden nap ugyanazt, ahelyett, hogy kérdéseket tennének fel. Olyan, mintha valaki bezárnak egy szobába, és onnantól kezdve az lenne a világod, eszedbe sem jutna kifelé gondolkozni, és egy idő után fogalmad se lenne arról, hogy létezik más is. "Ember"... micsoda faj, mekkora tudás, mekkora hatalom, s hol marad az alázat ezért?  Egymás iránt, a világ iránt, az erdők iránt, mi jogon képzeled magad jobbnak, mint a fák, amiket kivágsz, vagy a disznó, amit megeszel? Ők nem ölik egymást halomra, nem itatják egymással a kib*ott vízkőoldó kólát (oldja biza', és nem csak azt), és Ember, miért teszel mégnagyobb adót a hamburgeremre, több pénz reményében, és te, Ember, miért hagyod hogy elhitessék, hogy a hamburgered ártalmas, mert a saláta, paradicsom, hagyma, retek, uborka, gomba mellett van benne egy fasirt is?? Miért kell főni, mint gyanútlan béka a fazékban, és vajon hova vezet az utóbbi 50 év? Mi lesz még 50 év múlva, amikor már 70 éves leszek, s vajon leszek-e még, és te leszel-e még? Vajon meddig távolodunk a természettől, betont csinálva a félszigetből? Ember, szégyelld magad, bár az út a fontos, nem a cél, de szeretném, ha a célra is maradna valami belőled.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.